„...így kell nekünk is olvasni a Szentírást: ami világos és amiben Isten feltárja előttünk az ő szándékát, azt vágyakozva és készségesen illik elfogadni, és ami még nem világos előttünk, azt ki kell hagyni, amíg nagyobb világosságban nem ragyog. Ha nem fáradunk bele az olvasásba, el fogjuk érni, hogy a Szentírás kitartó olvasással meghitt barátunkká válik. (...)
...nem lehet azt remélni, hogy valaki tanulékonynak mutatkozzék, aki a saját okosságában bizakodva felfuvalkodott. Ezért van az is, hogy ma olyan kevesek számára hasznos a Szentírás olvasása, mivel száz közül egy ha akad, aki szívesen vállalkozik a tanulásra. Ugyanis amikor majdnem mindenki szégyelli a tudatlanságát, mindenki inkább gőgösen ragaszkodik hozzá, semmint hogy más tanítványának tűnjék. Sőt ezek nagy része gőgösen mások tanítója akar lenni. Jegyezzük meg azonban, hogy az udvari főember tudatában volt ugyan a saját tudatlanságának, mégis a Szentírás olvasása folytán Isten tanítványa volt. Ez a Szentírás igazi megbecsülése, amikor felismerjük, hogy olyan bölcsesség van benne elrejtve, amely minden érzékünket felülmúlja és meghaladja, de ezért mégsem vonakodunk tőle, hanem szorgalmasan olvasva várjuk a Lélek megnyilatkozását, és kérjük, hogy adassék nekünk, aki megmagyarázza. (...)
Így kell gondolkoznunk, ha azt akarjuk, hogy Isten legyen a tanítónk, akinek a Lelke azon nyugszik meg, „aki nyomorult és megtört szívű”. Ha valaki nem bízik magában, és tanulékonynak mutatkozik, inkább angyalok szállnak le az égből, hogy minket tanítsanak, semmint hogy az Úr engedje, hogy mi hiába gyötrődjünk. Ámbár az udvari főember példája alapján minden segítséget fel kell használnunk, amit az Úr nekünk a Szentírás megértéséhez felkínál. A bolond emberek ihletettséget várnak az égből, miközben Isten szolgáját megvetik, akinek a keze kellene hogy irányítsa őket. Mások éleslátásukban elbizakodva senkit sem tartanak érdemesnek meghallgatni, semmilyen magyarázatot nem tartanak érdemesnek elolvasni. Pedig Isten nem akarja, hogy elutasítsuk azokat a segítő eszközöket, amelyeket nekünk szán, és nem tűri, hogy azokat büntetlenül megvessük. Itt arra is gondolnunk kell, hogy nemcsak az Írás adatott nekünk, hanem egyidejűleg magyarázók és tanítók is rendeltettek, hogy minket segítsenek. (...) Ez minden bizonnyal nem közönséges ajánlása a külső igehirdetésnek, amikor az angyalok hallgatnak, és az emberek szájából hangzik fel Isten szava a mi üdvösségünkre.”
...nem lehet azt remélni, hogy valaki tanulékonynak mutatkozzék, aki a saját okosságában bizakodva felfuvalkodott. Ezért van az is, hogy ma olyan kevesek számára hasznos a Szentírás olvasása, mivel száz közül egy ha akad, aki szívesen vállalkozik a tanulásra. Ugyanis amikor majdnem mindenki szégyelli a tudatlanságát, mindenki inkább gőgösen ragaszkodik hozzá, semmint hogy más tanítványának tűnjék. Sőt ezek nagy része gőgösen mások tanítója akar lenni. Jegyezzük meg azonban, hogy az udvari főember tudatában volt ugyan a saját tudatlanságának, mégis a Szentírás olvasása folytán Isten tanítványa volt. Ez a Szentírás igazi megbecsülése, amikor felismerjük, hogy olyan bölcsesség van benne elrejtve, amely minden érzékünket felülmúlja és meghaladja, de ezért mégsem vonakodunk tőle, hanem szorgalmasan olvasva várjuk a Lélek megnyilatkozását, és kérjük, hogy adassék nekünk, aki megmagyarázza. (...)
Így kell gondolkoznunk, ha azt akarjuk, hogy Isten legyen a tanítónk, akinek a Lelke azon nyugszik meg, „aki nyomorult és megtört szívű”. Ha valaki nem bízik magában, és tanulékonynak mutatkozik, inkább angyalok szállnak le az égből, hogy minket tanítsanak, semmint hogy az Úr engedje, hogy mi hiába gyötrődjünk. Ámbár az udvari főember példája alapján minden segítséget fel kell használnunk, amit az Úr nekünk a Szentírás megértéséhez felkínál. A bolond emberek ihletettséget várnak az égből, miközben Isten szolgáját megvetik, akinek a keze kellene hogy irányítsa őket. Mások éleslátásukban elbizakodva senkit sem tartanak érdemesnek meghallgatni, semmilyen magyarázatot nem tartanak érdemesnek elolvasni. Pedig Isten nem akarja, hogy elutasítsuk azokat a segítő eszközöket, amelyeket nekünk szán, és nem tűri, hogy azokat büntetlenül megvessük. Itt arra is gondolnunk kell, hogy nemcsak az Írás adatott nekünk, hanem egyidejűleg magyarázók és tanítók is rendeltettek, hogy minket segítsenek. (...) Ez minden bizonnyal nem közönséges ajánlása a külső igehirdetésnek, amikor az angyalok hallgatnak, és az emberek szájából hangzik fel Isten szava a mi üdvösségünkre.”
(Kálvin János: Az apostolok cselekedetei magyarázata,
ford. Szabó András, ford. átdolg. Domány Judit. Megjelenés előtt.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése