110 éve született Németh László

Dr. Dékány Endre: „Szerettem az igazságot…”

A magyar református egyház Németh László életművének tükrében

ISBN 963 300 778, A/5, 244 oldal, kartonált, 1200 Ft

Németh László (1901–1975) századunk nagy magyar géniuszai közé tartozik, akinek valahol Ady Endre és Móricz Zsigmond, Batók Béla és Kodály Zoltán mellett van a helye. Ugyanakkor végtelenül szerény és egyszerű, mindenki iránt lojális és szeretetre méltó ember volt. Viszont műveiben „könyörtelenül éleslátónak, igazmondónak, önmagával szemben is kegyetlenül őszintének mutatkozik.” Ez teszi a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjává. Életműve hűen tükrözi a magyar társadalom minden rétegének életét: a fővárosban éppúgy otthonos, mint falun. Igazi világa mégsem Budapest, hanem a vidék. A vidéki élethez pedig szervesen hozzátartozik a református egyház élete is, hiszen gyülekezeteink zöme vidéken, falun él. Életművére figyelnünk kell, mert egyházi önismeretre tanít. Egyházkritikáját kritikusan kell olvasni, de a benne megszólaló igazságtól egyszerűen elfordulni – önmagunk károsítása volna. Nem neheztelhetünk rá azért, mert feltárta egyházi életünk fájdalmas sebeit is, hiszen – jó orvos módjára – mindig gyógyító szándékkal tette. Én hiszem, hogy ez a gyógyító szándék eredményt is hozott. Hiszen Németh László életművében főleg a késői liberalizmus református egyházának belső élete tükröződik, s ez a korszak végtelenül szomorú: a megerőtlenedés, a hanyatlás, szinte a teljes hanyatlás ideje volt. Ezt a nagybeteg református egyházat látta az író. De ez a korszak már a múlté: Németh László maga is tapasztalta és életművében ábrázolta a két világháború között a teológiai eszmélés és nyomában a belső megújulás első jeleit. Én hiszem, hogy ebben a megújulásban – emberileg szólva – Németh László egyházkritikájának is része volt.

„Szeretettem az igazságot” – fogalmazta meg élete nagy vallomását VII. Gergely pápa szavaival, s ezért mondta, hogy „sose az egyház ábrázolása volt főcélom, hanem – a benne vagy ellene – az igazságszerető ember konfliktusa, s még inkább az igazság fogalmának a tisztulása, emelkedése ezekben a konfliktusokban”. Németh László nemcsak etista, de antiklerikális sem volt soha. Németh László református volt, de nem a hitvallás, hanem a család, a hagyomány és a kultúra kapcsolta a református egyházhoz. Éppen ezért nem sajátítjuk ki magunknak. Nem akarunk belőle hitvallásos reformátust csinálni, mert nem volt az. De – a fentiek értelmében – reformátusnak tartjuk, mert ő maga vallotta: „hozzátartozom, minden kételyemmel is, benne a Biblia és a zsoltár mögé barikádozott, négyszáz éves magyar közösséghez”.

(A szerző Utószava)

A továbbiakban Németh László egyházkritikájára fordítsuk figyelmünket.

Németh László egész életében mélyen vallásos ember volt, de vallásos gondolatai mindenestül szekulárisak voltak. Ebből a szekuláris álláspontból pedig nagyarányú és gyökeres egyházkritika eredt, melyre érdemes, sőt szükséges odafigyelni. Annál is inkább, mert elsősorban a magyar református egyházat érintette, amelyhez – a maga sajátos módján – mindvégig hozzátartozónak érezte magát. Tehát nem kívülről kritizált, hanem belülről. Ez az egyházkritika egész életművén végigvonul. Et az egyházkritikát nem a „kritizálás”, hanem a fentebb említett „kritikai gondolkodás” jellemzi.

Németh László egyházkritikájának a lényege benne van egyetlen mondatában: „A vallást tekintettem az ember legnagyobb ügyének, de az egyházak merev mészkérgét a vallásos élet akadályának tekintettem.” Ebben az egyetlen mondatban elmondja látásának lényegét a vallásról is meg az egyházról is. Mindenekelőtt éles különbséget tesz vallás és egyház között. S míg a vallásról egyértelműen pozitív véleménye van, addig az egyházról ennél negatívabb értékelést aligha lehet adni. Negatív értékelését később is fenntartja, s Pap Károlyról szóló tanulmányában rendkívül világosan és szemléletesen meg is indokolja: „Az ember vallásossága kétféleképp jelentkezhetik: mint a táblák szolgasága, vagy mint az ember szabad küzdelme Istenért. Van egy társadalmi vallásosság és egy társadalmon túli. Van imádság a templomban, s van imádság az életünk mélyén. Ez a polgári és ez a szabad vallásosság ott felesel a zsidóság ezredéveiben. Egyiknek szimbóluma az örök papság, a másiké az örök Jézus. Tudjuk, hogy ez az ellentét nem Palesztinához kötött. Visszatér, mint az emberiség örök ellentmondása; a mi keresztény világunkban egyház és evangélium a neve. Az egyház a társadalom védekezése a vallásos érzés robbanó, anarchista eleme ellen. Az evangélium a láva tiltakozása a kihűlt bazalt ellen. A társadalom a maga organizmusába akarja törni, kezesíteni a vallásos érzést, de az örök evangélium újra és újra fölemeli fejét: egy felelősség van, amellyel Istennek tartozom.”

Erre az egyházkritikára az evangéliumi egyház csak egyértelmű igent mondhat. Az evangéliummal szemben álló „egyház”: nem egyház többé. A kérdés most már az: valóban találkozott Németh László olyan jelenségekkel, amelyek szerint korának egyház szemben állt az evangéliummal? Ha nem is kifejezetten az egyház, de a két háború közötti kornak „keresztény” társadalma bőven szolgáltat példát. Németh László világosan látja, hogy ez a társadalom a keresztyénség látszatában tetszeleg, de semmi köze az evangéliumhoz. 
(Részlet a Németh László egyházkritikája című fejezetből.)

Vásárlás